Szent Márton a kora középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Tizenöt évesen a császár rendeletére apja helyett lovagi szolgálatba kellett lépnie. Lovag korában történt, hogy Amiens városába kellett lovagolnia kis csapatával. Hideg tél volt, a sűrű hóhullásban késő este érkeztek a város falaihoz. Megzörgették a kaput: Engedjetek be! Fontos levelet hoztunk. Márton nyöszörgésre lett figyelmes. A kapuban egy koldus didergett.
— Segítsetek, vitéz urak! Éhes vagyok, napok óta koplalok, a hidegben majd meg fagyok. Szánjátok meg a nyomorult koldust.

A lovagtársak csúfolódni kezdtek:

— Majd bizony a palástunkat adjuk oda!

— Mi is éheztünk, fáztunk, ne állj az utunkba!

— Hallgassatok! Bizonyosan azért került ez a szerencsétlen a mi utunkba, mert Isten nekünk rendelte, hogy segítsünk rajta.

— Hogy akarsz segíteni, hisz a mi élelmünk is elfogyott!

— Valóban, szegény ember, kenyerem nekem sincs, de a köpenyem megosztom veled, legalább a hidegtől védve légy!

— Ostoba vagy! Hosszú még a tél, most te fogsz megfagyni fél köpenyben.

— Nem, barátaim, a jótett melege átjárja a szívet. Aki másokon segít, meg nem rövidülhet.


Azon az éjszakán Márton különös álmot látott. Ott állt az Úr trónusánál, körül a fényes angyali sereg. Az Úr vállán Márton megpillantotta azt a fél köpenyt, amelyet este adott a szegény koldusnak. Az Úr pedig így szólt:

— Tudd meg, Márton, ha bármi jót teszel a legkisebb testvéreddel is, azt mindig velem teszed.

Amikor Márton reggel felébredt, szilárd elhatározás született szívében:

— Nem akarok katona lenni, Jézus barátja vagyok. Nem kell a kard, a páncél, ami eddig védett. Nincs rá szükségem, mert tudom, hogy engem Jézus segít és erősít. Elmegyek, és a szegényeket, árvákat, gyengéket fogom védeni.

Isten kegyelmet adott szolgájának, védte a gyengéket, szegényeket, sok barátot szerzett magának, mindenki szerette. Vándorlásai során Tours-ba érkezett. A városban akkor halt meg a püspök. A nép Mártont kérte:

— Légy a püspökünk! Légy a mi vezetőnk!

— Nem akarok püspök lenni. Én az Úr alázatos szolgája vagyok, nekem nem kell rang, méltóság!

Nagyon megijedt Márton, és elmenekült a város szélére, ott bebújt a legkisebb ház libaóljába. A városlakók egész nap keresték, nagy szomorúsággal kutatták.

— Ő a szegények gyámolítója, egyszerű, igazságos pap. Ő legyen a mi püspökünk!

— Meg kell találnunk! Végtelen szeretete, jósága áldást hoz városunkra!

— Igazságos, megvédi az ártatlanul üldözötteket.

— Keressük! Meg kell találnunk!

— Figyeljetek! Ott, a ludak óljában éktelen gágogás van, nézzük meg!

— Ide bújt a ludak közé, de azok elárulták rejtekhelyét.

— Látom, nem bújhatok el a püspökség elől, a feladatot vállalom, ha egyszerű remeteéletemmel együtt elfogadtok. Ígérem, az Úr hűséges pásztora leszek, őrzöm a hit tisztaságát.

Ettől kezdve Márton a nép szeretett és hűséges pásztora lett. Mindenki tisztelte és szerette.

===========================================================